1953-ban több egymást követő, pusztító földrengés rázta meg a görögországi Jón-szigeteket, köztük Kefalóniát.
Kefalónián és testvérszigetein korábban is előfordultak már kisebb-nagyobb földmozgások, mivel a szigetek nyugati partvonala közelében, a tengerfenéken húzódik egy nagy tektonikai törésvonal. Az írásos feljegyzések szerint mégsem okozott egyik évben sem földrengés még annyi pusztítást a Jón-szigeteken, mint akkor.
Korabeli fénykép a földrengés után
A katasztrófa évében négy fő földrengés sújtotta a térséget. Augusztus 8-tól kezdődően több hullámban érkeztek, és előrengések előzték meg a legnagyobb erősségű, csúcspontnak tekintett földmozgást. Mindegyik hullám erősebb volt az azt megelőzőnél, hogy a negyedik legyen a legpusztítóbb: 1953. augusztus 12-én délben, a Richter-skála szerinti 7.2-es erősségű földmozgás több mint 50 másodpercig tartott, és mindent romba döntött.
Épületek omlottak össze kártyavárként, utak tüntek el, a földeken óriási repedések keletkeztek. A földrengés hihetetlen erejét mutatja, hogy abban a szűk percben az egész sziget, több milliárd tonna kő és föld, fél méterrel megemelkedett. A katasztrófa az emberek nagy részét otthon, a házaikban érte: dél lévén rengetegen éppen akkor főztek, vagy már ebédeltek. Az épületek óriási károkat szenvedtek: a házak nagy része összedőlt, még a legstabilabb házak is súlyosan megrongálódtak, több település egyszerűen megsemmisült.
Az összeomló épületek több ezer embert maguk alá temettek: közülük több százan meghaltak, sokan eltüntek, rengetegen megsebesültek. Argostoli, Kefalónia sziget fővárosa szinte a földdel vált egyenlővé, mindenhol csak összedőlt épületek maradtak. Kefalónián a déli rész szenvedte el a legsúlyosabb károkat, de északon is csupán Fiskardo élte túl viszonylag kisebb károkat szenvedve a természeti csapást. A dolgokat még tovább súlyosbította, hogy az eltört gázvezetékek miatt a nyári forróságban tüzek is keletkeztek.
Zakynthos szigetén is csupán 3 épület maradt állva – ezeken kívül minden összedőlt.
Argostoli romokban
A mentőcsapatok még napokkal a katasztrófa után is ástak ki túlélőket a romok alól. A helyiek közül szinte mindenki hajléktalanná vált, rengetegen ekkor úgy döntöttek, máshová költöznek: a sziget lakosságának nagy része, majdnem 100.000 ember elhagyta a szigetet. A kb. 25.000 Kefalónia szigetén maradt lakosra emberfeletti munka várt, újra kellett építeni szinte mindent: lakóházakat, kórházakat, iskolákat, templomokat…
A Jón-szigetek nemzetközi segítséget kaptak a csapás után: amerikai, svéd, norvég, francia, angol, szerb és izraeli segélyszállítmányok érkeztek. Az első hajó, ami segítséget hozott, egy angol hadihajó, a HMS Daring volt – Argostoliban a mai napig utcanév őrzi a hajó emlékét. Az épületek helyreállítása, felépítése óriási emberi és anyagi erőforrásokat vett igénybe, amiben szintén külföldi segítség is szerepet játszott.
A több éven keresztül, és több lépcsőben zajló újjáépítések már kifejezetten földrengésbiztos irányelvek szerint zajlottak, új utakat és közműveket húztak fel. Érdekesség, hogy a Melissani barlangtavat az 1953-as földrengésnek köszönhetően sikerült felfedezni, ugyanis ekkor omlott le a tavat körülölelő barlang egyik fala, és csak a földrengést követő időszakban derült fény a létezésére.
A 60-as évekre az élet Kefalónián lassan már normalizálódott, és a szívós és kitartó munka nyomán minden visszaállt a régi kerékvágásba. Az elvándoltak közül is sokan visszatértek, hogy ismét letelepedjenek ezen az évszázadok alatt sok sorscsapástól szenvedő, mégis gyönyörű, és felejthetetlen szigeten.
A Jón-szigetek közül a földrengés a délieket sújtotta leginkább: Zakynthost, Kefalóniát, Ithakát és részben Lefkadát.