1953-ban több egymást követő, pusztító földrengés rázta meg a Jón-szigeteket, köztük Kefalóniát.

Kefalónián és testvérszigetein korábban is előfordultak már kisebb-nagyobb földmozgások, mivel a szigetek nyugati partvonala közelében, a tengerfenéken húzódik egy nagy tektonikai törésvonal. Az írásos feljegyzések szerint mégsem okozott egyik évben sem földrengés még annyi pusztítást a Jón-szigeteken, mint akkor.

A katasztrófa évében négy fő földrengés sújtotta a térséget. Augusztus 8-tól kezdődően több hullámban érkeztek, és előrengések előzték meg a legnagyobb erősségű, csúcspontnak tekintett földmozgást. Mindegyik hullám erősebb volt az azt megelőzőnél, hogy a negyedik legyen a legpusztítóbb: 1953. augusztus 12-én délben, a Richter-skála szerinti 7.2-es erősségű földmozgás több mint 50 másodpercig tartott, és mindent romba döntött. Épületek omlottak össze kártyavárként, utak tüntek el, a földeken óriási repedések keletkeztek. A földrengés hihetetlen erejét mutatja, hogy abban a szűk percben az egész sziget, több milliárd tonna kő és föld, fél méterrel megemelkedett. A katasztrófa az emberek nagy részét otthon, a házaikban érte: dél lévén rengetegen éppen akkor főztek, vagy már ebédeltek. Az épületek óriási károkat szenvedtek: a házak nagy része összedőlt, még a legstabilabb házak is súlyosan megrongálódtak, több település egyszerűen megsemmisült. Az összeomló épületek több ezer embert maguk alá temettek: közülük több százan meghaltak, sokan eltüntek, rengetegen megsebesültek. Argostoli, a sziget fővárosa szinte a földdel vált egyenlővé, mindenhol csak összedőlt épületek maradtak. Kefalónián a déli rész szenvedte el a legsúlyosabb károkat, de északon is csupán Fiskardo élte túl viszonylag kisebb károkat szenvedve a természeti csapást. A dolgokat még tovább súlyosbította, hogy az eltört gázvezetékek miatt a nyári forróságban tüzek is keletkeztek. Zakynthos szigetén is csupán 3 épület maradt állva - ezeken kívül minden összedőlt.

A mentőcsapatok még napokkal a katasztrófa után is ástak ki túlélőket a romok alól. A helyiek közül szinte mindenki hajléktalanná vált, rengetegen ekkor úgy döntöttek, máshová költöznek: a sziget lakosságának nagy része, majdnem 100.000 ember elhagyta a szigetet. A kb. 25.000 Kefalónián maradt lakosra emberfeletti munka várt, újra kellett építeni szinte mindent: lakóházakat, kórházakat, iskolákat, templomokat...

A Jón-szigetek nemzetközi segítséget kaptak a csapás után: amerikai, svéd, norvég, francia, angol, szerb és izraeli segélyszállítmányok érkeztek. Az első hajó, ami segítséget hozott, egy angol hadihajó, a HMS Daring volt - Argostoliban a mai napig utcanév őrzi a hajó emlékét. Az épületek helyreállítása, felépítése óriási emberi és anyagi erőforrásokat vett igénybe, amiben szintén külföldi segítség is szerepet játszott.

A több éven keresztül, és több lépcsőben zajló újjáépítések már kifejezetten földrengésbiztos irányelvek szerint zajlottak, új utakat és közműveket húztak fel. Érdekesség, hogy a Melissani-tavat az 1953-as földrengésnek köszönhetően sikerült felfedezni, ugyanis ekkor omlott le a tavat körülölelő barlang egyik fala, és derült fény a létezésére.

A 60-as évekre az élet Kefalónián lassan már normalizálódott, és a szívós és kitartó munka nyomán minden visszaállt a régi kerékvágásba. Az elvándoltak közül is sokan visszatértek, hogy ismét letelepedjenek ezen az évszázadok alatt sok sorscsapástól szenvedő, mégis gyönyörű, és felejthetetlen szigeten.